Vincze Andrea Victória Rejtőzködő – Skrivalica

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Rejtőzködő ...amikor már a kimondatlan gondolat sem igaz, s koszos gödrök alján posvány és szemét a vígasz, - aki keres csak egyre nagyobb sötétséget talál, a rothadásba ágyazott báj jólneveltséget szimulál, - ne add oda könnyen az álmaidban újra felnövő vágyakat, még ne hagyd szabadon szállni a mélyben megbújó hárfahangokat. Aztán amikor már elfeledték azt is, hogy mindennek júdási ára van, s az ocsúból a tiszta magokat kiválogattuk titokban, aprólékosan, akkor engedd be az ablakon a misztikusan kavargó fényeket, s teregesd ki a lassú szelekbe a lelked rejtekében bújkáló reményeket...

Skrivalica ...kad već ni neizgovoreno nije istina i na dnu gnusnih jama uteha je kaljuga i prljavština – tragač samo sve veći mrak nalazi, u gnjiležu položena draž pristojnost podvlači, – u snu ponovo pojavljenu čežnju nemoj olako dati, u dubini skrivajućim glasovima harfe slobodan let još nemoj dozvoliti. A onda kad su već i to zaboravili, da sve i svoju izdajničku cenu ima i iz orepka potajno, podrobno čista zrna odabrali, na prozoru pojavljen mističan sjaj tad pusti unutra, i u skrivenom delu duše postojeću nadu u lagan vetar pusti... Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző



Vincze Andrea Victória Akármi – Bilo šta

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Akármi ...nem hinnéd rólam, de mindig meglátom, milyen szépek a napok és az éjek is, - néha ellágyulok, mennyi gyönyörű álom rajzolja tele fénnyel a világom, s új erőt ad az új nap nekem is... Nem hinnéd el nekem, hányszor ébredek homályban szédelgő aggyal, s míg kitisztul szemem, arannyal lepi be a Hold a látóterem, s elhalmoz vibráló mosoly-csillagokkal. Hinnéd valaha, hogy ilyenkor imákat mormolok..? Megáldom én is az újra felkelő Napot... - mert elvarázsol. És lehetek akkor akárhol... Olykor még azt is érzem, a létezés mégsem hamis, Csak néha én vagyok, aki nem teljesen kompatibilis... - mert bolond módra lélekkel írom a képeim, meg vérrel... - s telecsöpögtetem némi fuldokló reménnyel. Nem divatból, és nem is erőltetem a színeket... - minek...? Hitszegőn hagyom, hogy lassan ráfolyjon a vászonra a vérem, vörösen égve, nehezen, s hallgatagon... Valóság-teória, nekem. Nem ál-érzékenyen mutogatni bármit mosolyogva, s elküldeni a fájdalmakat a legmélyebb pokolba örökre... Nekem a pokol: a hazugság... - s minden felkelő Nap egy újabb adósság a létről, ami talán fényről szól, s mégsem csak arról, mert mennyit élnénk, - őszintén - ha lemaradnánk minden zarathusztrai viharról...? /2016, szeptember/

Bilo šta ...ne bi verovao, ali uvek ugledam, kako su dani krasni a i noći, – koji put me uzbuđuje, moj svet sa svetlom koliko prekrasnih snova šara, i nov dan i meni novu snagu daje... Ne bi mi verovao, koliko puta se budim sa vrtoglavicom omamljeno, i dok mi se oči bistre, mog vidokruga Mesec sa zlatom prekriva i sa titrajima nasmejanih zvezda me obasipa. Dal bi verovao da u tim trenucima molitve mrmljam...? Ponovo izlazeće Sunce i ja halalim... – jer me očara. I tada mogu biti bilo gde... Kat-kad još i to osećam, bivstvovanje ipak nije lažan, Samo sam ja ta koja nije potpuno kompatibilna... – jer suludo svoje slike sa dušom pišem, i krvlju... – i sa nekakvom nadom ispunim. Ne iz puste mode, niti boje forsiram... – čemu...? Verolomno pustim da polagano moja krv na platno curi, rumeno goreći, teško i šutke... Teorija stvarnosti, meni. Ne lažno-čulno bilo šta sa osmehom pokazivati i tištanja zauvek u najdublji pakao poslati... Meni je pakao: laž... – i svako izlazeće Sunce je nov dug o postojanju, što možda o svetlu govori, ipak ne samo o tome, jer koliko bi živeli, – ruku na srce – ako bi sa svakog vihora Zaratustre zaostali... /septembar, 2016./ Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Vincze Andrea Hanyatlás – Opadanje

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Hanyatlás ...csendkoszorúban ébredek, koporsóm, s menyországom is a némaság... - a világ éppen csak létezik, és vétkezik minden ami még élhet.. Magamba nézek, hajnali eső mossa le arcomról az emlékeket... - talán végre felébredek... Félelmetes a nyugalom, ahogy áthullámzik bennem és elmerül... - visszafekszem, s tovább hallgatom a lassú csendet belül. Univerzális a tudatom, de azt is elhallgatom, hogy ne legyen rajtam semmilyen fogás, mert szó-felhalmozás csak a jelen, és most még megengedem magamnak, hogy éljek... - de már csak őrlángon égek. Esőcseppek mesélnek a múltról, vetített képben álmodik a remény... - főnyeremény lenne számomra a halál, de már az sem talál menedéket bennem... Eleresztem így a fájdalmakat, hisz bűntudat sosem volt igazán szívemben, harcokat vívtam önmagammal, s színes álmokat kergettem önfeledten... Ennyi csupán a lét, kiherélt vágyak, s beszürkült emlékfoszlányok kavarognak agyamban, bár megmaradtam naív álmodónak, rámtalált a sötétség, s fészket is keresett magának szavaimban... Esőben ázik szikrázva a fény... - vajon erény-e még a könyvekből nyert szellemi erő...? Sárba ragadva szűköl az élet, s éhes férgektől hemzseg a rózsaszínre festett, elhamvadó idő... /2016, május/

Opadanje …u vencu tišine se budim, nemost mi je i les i raj… – svet tek postoji, i sve što još živeti može greši… Sebe ispitujem, sa mog lica uspomene jutarnja kiša spira… – napokon probudiću se valjda… Zastrašujuća je smirenost kako u meni talasa i potone… – ponovo prilegla te unutra laganu tišinu dalje slušam. Moja svest je univerzalna, ali i to prećutim da na meni nikakvo mesto zahvata ne bi ostao, jer sadašnjost je tek gomilanje reči, a sebi sam zasad još priuštila, da živim… – ali tek ustegnuto plamtim. O prošlosti kapi kiše pričaju, nada na projektiranoj slici sanja… – smrt bi za mene glavni zgoditak bila, ali ni ona utočišta u meni ne nalazi… Pa otpuštam bolove, jer svest krivice u srcu nikad nisam imala, borbe sam sa sobom vodila, i ružičaste snove bezbrižno jurila… Tek toliki je opstanak, uškopljenje težnje i potamnele krhotine uspomena vrte mi se u glavi, mada sam naivna sanjarka ostala, pronašla me je tama te u mojim rečima i gnezdo je našla… Kisne svetlost sa varnicama… – dal je još vrlina iz knjiga stečena duhovna snaga…? Život u kaljuži potopljeno cvili, u ružičastom obamrlom vremenu gladni crvi vrve… /maja 2016./ Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szező



Vincze Andrea Victória Van – Postoji

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Van Van az a május, ami már felmelegít és rám ragyog, amikor magammal is állandó egységben vagyok... Van az a tavasz, amit esőben ázva is szeretek, amikor vizesen és ostobán is a lélek-tündéred lehetek... Van az a hajnal, amikor kipirul szerelmünktől az élet, ahogy bőrömhöz ér a kezed, s vágyad álmosan is éget... Van az a pillanat, amikor kinyílik szívemben egy ablak szótlanul, ahol meghasad az idő, s lényegünk összeolvad feloldhatatlanul... /2016, május/

Postoji Postoji taj maj, što me već ugrija i meni sjaji, kad i sama sa sobom u stalnom jedinstvu sam… Postoji to proleće, šta i po kiši volim, kad mokro i glupavo vila tvoje duše mogu biti… Postoji ta zora, kad od naše ljubavi život zarumeni, kako ti ruka moju kožu dotiče i tvoja žudnja me i u polusnu prži… Postoji taj tren, kad u mom srcu jedan prozor šutke se otvori, gde se vreme rascepa i naša bića nerastvorljivo se stapaju… /maja 2016./ Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző