Keresés ebben a blogban

2018. február 20., kedd

Dijana Tiganj Strancu poznaniku – Ismeretlen ismerősnek


Dijana Tiganj Prizren 06. februar 1995. –

Strancu poznaniku 

(umjesto zbogom)

Koloseum.
Stojimo kao dva rimska ratnika,
učaureni u oklope sopstenih misli,
egoizma,
jedno naspram drugog,
i gledamo kako krvare rane od naših riječi
po našim tijelima,
čekajući ko će da zada posljednji udarac.

Neće niko.
U ljubavnim igrama naći ćemo zadovoljstvo.
I okrenućemo se. Otići.
Ponosni. Ranjeni.
Kao da nikada ništa nije bilo
( možda i nije).

Ismeretlen ismerősnek

(isten veled helyett)

Colosseum.
Két római harcosként állunk,
gondolatainkba, önimádatunkba
zárkózottan,
egymással szemben,
és lessük a kimondottaktól ejtett sebekből
hogyan vérzünk,
várva, ki adja az utosó ütést.

Senki sem.
Élvezzük az imádat nyújtotta mámort.
És megfordulunk. Tovább állunk.
Büszkén. Sebesülten.
Mintha sosem lett volna
(talán nem is volt).

Fordította: Fehér Illés
Izvor: autor

2018. február 19., hétfő

Faiz Softić Čovjek – Az ember


Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Čovjek

Čovjek je gavranov let
I krik golubice
Čovjek su šare leptirovg krila
I bajonet.

Ptica istjerana iz gnijezda
U trnu potonulom
U namet.
U jutro boje indiga
Koje dan ne postaje.

Dolaze vijesti s ratišta
I opet novo ništa –
Mrtvi
Sakati
Slijepi
Gluhi
I oni ostali bez uma
Ko puška bez kuršuma.

Nevjesto –
Zelena zemljo
Gdje li mi dušek spremaš ?
Da u mrkloj noći sami
Šapućemo sa travkama
Šta je bilo
Šta je sada
Šta poslije kad će vjetar da ih mrsi
Iznad našeg kočopera.

Oko crno
Oko plavo.

Od čovjeka šta ostane –
Pregršt praha hladnjikavog.

Az ember

Hollóröpte az ember
És galambrikoltás
Tarka lepkeszárny az ember
És bárd.

Fészkéből kidobott madár
Az elsűlyedt bozótban
Hóbuckában.
A soha nem virradó
Indigószínű reggelben.

Hírek a frontról
És ismét semmi biztató –
Halottak
Megcsonkítottak
Vakok
Süketek
És az értelmüket vesztettek
Akik töltetlen fegyverek.

Jegyesem –
Földem
Vetett ágyam hol lelem?
Egyedül a vak éjszakában
A fűcsomókkal suttogunk
Mi volt
Mi van
Mi lesz azután ha majd a szél fejünk felől
Elzavarja őket.

Fekete szem
Kék szem.

Ami az emberből megmarad –
Kihűlt porhalmaz.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Iz zbirke: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 111-112. str.

Mišo L. Korać Ne daj da nas život mimoiđe – Ne hagy, hogy az élet elkerüljön bennünket


Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Ne daj da nas život mimoiđe

            Da si bliže
            bar na dohvat ruke
            kosu bih ti mrsio
            pogledom i željom
            s anđeoskim stasom
            kao breza visoka
            svjesna te ljepote
            mudro mamiš
         tijelom...
            Nemoj da ti suze
         borave na licu
            zaboravi tugu, jecaj,
            vapaj kada smo sami...
            Podsjetiš me uvijek
         na veselu pticu
            stoga zaljepršaj
         smijehom
            zasvjetli u tami
            a ti to umiješ....
            ........................
Ovdje su dani nestvarni,
tužni
snovi mogu biti
i lijepi i ružni,
često nedostupni,
da ih osvojim
nešto mi se ne da...!
I prolazi vrijeme...
Danas gazi
juče kradimice...
Sve te više snijevam...
Bora sijedu
stiže nemilice
Mladost prođe pusta
Uhvatim se često
 kako istu pjevam
"Onu"
Što ko melem
sklizne nam sa usta...
"Prosta ti bila moja
ljubav živa..."
........................................
E.!! Proći će sve ovo,
doživjeće makar jedno
od nas dvoje
da u tužnom času
kad se oči sklope
žar usana vrelih
spustimo na čelo...
Neka usne budu tvoje...
I neka
oko mene okupe svirače
pa uz gitaru zapjevaju jače
onu pjesmu staru...
"Kad ja budem umro
ne pal′ te mi svijeće
jel′ na mome grobu
niko doći neće...
Samo što će zvona
zazvoniti jače.."
...............................
Zvona... jače.!?
E, tad su mi potrebne
         dvije
suze tvoje...
Da se ne bojim...
Da me zavesele...
Da mi hladno
bar utople lice,
Da nebu kažem
kad pred paklom stojim:
Čekaj..!
Bože, ne može to tako...
Mene su ispratile
dvije suze,
dvije malene smijalice...
         Bože, ne daj da nas
         život mimoiđe...

Ne engedd hogy elkerüljön bennünket az élet

            Ha közelebb lennél
            karnyújtásnyira
            hajadat borzolnám
            tekintettel és szenvedéllyel
            nyírmagas
            tündéralkattal
            szépséged tudatában
            csalogatsz
         testeddel...
            Könnycseppek arcodon
         ne tartózkodjanak
            felejts segélykiáltást, keserűséget,
            bánatot, mikor egyedül vagyunk...
            Mindig a víg madárra
         emlékeztetsz
            hát szárnyalj
         mosolyoddal
            a sötétben villanj
            erre képes vagy....
            ........................
Itt csalókák a napok,
szomorúak,
az álmok
szépek is, rútak is,
sokszor elérhetetlenek,
valahogy nem sikerül
őket meghódítani...!
És múlik az idő...
A ma gázol,
a tegnap settenkedik...
Egyre többet gondolok rád...
Kérlelhetetlenül
érkeznek a ráncok
Elillan az ifjúság
Sokszor tetten érem magam
ugyan azt dalolom
„Azt“
Amelyik gyógyírként
csorog a szájról...
"Szerelmem, te
egyszerű voltál...“
........................................
Na.!! Minden múlandó,
kettőnk közül
egyikünk megéri
azt a szomorú pillanatot
amikor bezárul a szem
és forró ajakkal
a homlokot érintjük...
Hát legyen tiéd az ajak...
És legyenek
körülöttem a zenészek
és gitárral kísérve azt a régi dalt
hangosabban énekeljék...
"Ha meghalok érettem
gyertyát ne gyújtsatok
mert sírhantomra
nem jő senki...
Csak a harangok
szólnak hangosabban...“
...............................
Harangok... hangosabban.!?
Nos, tőled két könnycseppre
         akkor
van szükségem...
Hogy ne féljek...
Hogy felvidítsanak...
Hogy hideg arcomat
felmelegítsék,
Hogy az égben a pokolra
várakozva szólhassak:
Várj...!
Uram, nem lehet csak így...
Engem két könnycepp
kikísért,
két cseppnyi mosoly...
         Uram, ne engedd hogy
         elkerüljön bennünket az élet...

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Mišo L. Korać: Ne daj da nas život mimoiđe Pokret Podgorica 2007. str. 53-55.

2018. február 18., vasárnap

Sead Husić Razglednica – Képeslap


Sead Husić Tuzla 28. april 1986. –



Razglednica

Ako je budeš poslao
na vrijeme, namiriši je istočnim mirisima,
pa, nježno, kao da nekome mašeš,
dok na ulici ne gleda u tebe,
stavi je u prvo sanduče koje će,
mislim na pismo, ne sanduče,
stići prije tebe,
ako ne bude treći svjetski rat?

Ne budi u zabludi? Ako su bila dva –
bit
će
i
tr
e
ć
i

Képeslap

Ha megfelelő időben
küldöd el, keleti illatokkal illatosítsad,
és, gyengéden, mintha integetnél,
mikor az utcán senki sem néz,
tedd az első potaládába,
nem a ládikóra, a levélre gondolok,
előtted érkezik,
ha nem lesz harmadik világháború?

Ne kételkedj? Ha volt kettő –
lesz
har
ma
di
k
i
s

Fordította: Fehér Illés
Izvor: 
Sead Husić: Stvari, Dobra knjiga Sarajevo, 2017. str. 25.

2018. február 16., péntek

Kozák Mari Ha körém ölelem – Ako ga zagrlim


Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –


Ha körém ölelem

„egyszer megírom azt a verset”
mit akkor akartam
azon a hajnalon – karomban tartottam
szárnyaszegett angyalom…
szél sírt ablak alatt
fák hajtották fejük földig
bennem némán reszketett a fáj
anyám az ártatlan lélek
egy vastag ágat keresett az almafán…

„egyszer megírom azt a verset”
olyan bús-kesergőt
tán mégsem – hangosan nevetőt…
az almafa karjait
emelte fel a magas égre
anyám egy kötelet rajta átvetett
majd elé térdelt – nevetett
elméje másnap elcsendesedett
azóta sír – fekete könnyeket…

„egyszer megírom azt a verset”
tán akkor belehalok
majd hagyjatok magamra – vigyenek
egeken át szárnyas angyalok
adjatok rám fehéret - bodzának virágát
fűzzétek hajamba
s fiam rózsája testem takarja…

...ha megírom – jaj hogyan is tehetném
míg jó fiam karját körém nem öleli
s azokat a fekete varjakat
messzi útra engedi.

Ako ga zagrlim

„napisaću jednom onu pesmu”
koju sam tad htela
one zore – anđela mog sa slomljenim krilima
u naručju sam držala...
ispod prozora vetar je plakao
stabla sa krošnjama do zemlje su se savile
bol je u meni nemo drhtala
mama nedužna duša
na jabuci debelu granu je tražila...

„napisaću jednom onu pesmu”
tako otužnu
možda ipak ne – glasnu veselu...
jabuka svoje ruke
prema nebu je pružila
mama preko njih uže je bacila
pa je kleknula – smejala se
drugi dan njen um je utihnula
od onda plače – crne suze...

„napisaću jednom onu pesmu”
možda ću tad i umreti
pa ostavite me samu – mene preko
neka krilati anđeli nose
u belo me obucite – u kosu
cvet zove stavite
a telo mi neka ruža mog sina pokrije...

... ako ću napisati – pa kako bi mogla
dok me sin svojim rukama ne obavija
i one crne vrane
na dalek put ne pošalje.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző

2018. február 14., szerda

Petrőczi Éva Brodszkij-triptichon – Brodski-triptih


Petrőczi Éva Pécs, 1951. április 7. –



Brodszkij-triptichon

Joszif Brodszkij és Baka István emlékére

I

Nobel-díjas, macskával

(Joszif Brodszkij portréjára)

Megkaptad a díjat,
de annyi sebet látott
szegény tenyered
kérgét nem a hírnév
bársonyozta újra be, nem;
csak az a stockholmi képeden
szomorú arccal dajkált
kicsi macska,
aki ujjaid öblébe
Murjonka-módra símult,
(mintha orosz cica volna,
egészen olyan!)
mondom, ő egyedül
lehetett a te sorsosod,
ott, a hideg, frakkos diadal
illékony napjaiban.

II

Dido utolsó üzenete

„Mellettem alszik már Lavínia,
keményebb húsú, ifjabb, mint te voltál,
de a tűz, amely a húsból oltárt
varázsol, benne nem lángolt soha.”
Baka István: Aeneas és Dido

Látom, eluntad már Lavíniát,
és minden sejted értem,
Didóért kiált.
Értem, ki nem vagyok már

elsőfű csikó, de vagyok
a megérkezés,
s vagyok a búcsúzás,
vagyok, ki úgy szerettem

Trójának fiát,
hogy sósvíz-marta szépséges szemét
távolból is meggyötri még,
ha látni többé nem fog engem.

A máglya sír alattam,
te velem égsz, szerelmem.
Te velem égsz, bár tested itt marad;
önmagad üres, hideg héja vagy.

III

Elégia Joszif Brodszkijért

„John Donne aludni tért. Alszik a vers,
Kép, ritmus. Fel sem izzik, meg se dobban,
Mind elcsitulva…”
Joszif Brodszkij: Elégia John Donne-ért
(Gergely Ágnes fordítása)

Joszif Brodszkij aludni tért.
Bölcsője szélmarta, kétnevű város,
a Néva megcsúfolt leánya,
nyughelye habmarta dózsei székhely.

Vándorlások-lyuggatta csipke-szívvel
(gyönyörű szívvel, akár a velencei rácsok!)
hagyta el – gyorsan – a világot,
de ím, két poétanő-angyal, Anna, s Marina
kezdte rögvest dajkálni, túlnan, ott.
(Igen, ajkukon angyalok nyelve az orosz!)
Majd megjött költő-bátyja, Auden,
s kezében égszínkék encián-vigaszt hozott.

Legvégül Rilke érkezett,
Pityer élettől korán megkopott szülöttét
Hádész tájain hogy illőn köszöntse.
(Ha ő beszél, a német ugyancsak angyalos,
lágy dikcióba vált!)

Joszif Brodszkij aludni tért.
De ébresztgették négyen odaát,
tanítgatván, hogy feledjen halált,
tanuljon tőlük jó feltámadást.

Joszif Brodszkij aludni tért.
De nem nyelte be kopár sír-torok,
mert ők fogadták, négyen.
Négyen, kiket – neveltjük, ő – e földi létbe,
hívőn-hitetlenül, szépséges és konok
szavakkal annyiszor visszavont.

Brodski-triptih

U spomen Josifa Brodskog i Ištvana Bake

I

Nobelovac sa mačkom

(Povodom portreta Josifa Brodskog)

Priznanje si dobio,
ali mnoštvo rana
preživele žuljeve
tvojih dlanova ponovo
ne baršun časti obavija, ne;
samo ta mala mačka
koju si na štokholmskoj slici
otužno milovao,
u krilo tvojih prstiju
poput Murjonke se uvukla,
(kao da je ruska mačka,
sasvim takva!)
velim jedino ona je
mogla biti tvoja sudba,
tamo u hladnim, hlapljivim,
frakom kićenim danima slave.

II

Poslednja poruka Dide

„Lavinija već pored mene spava,
sa tvrđim mišićima od tebe je mlađa,
ali vatra koja iz mesa oltar čara
u njoj plamtila nije nikada.“
Ištvan Baka: Enej i Didona

Vidim, Lavinija ti je već dosadila
i svaka tvoja ćelija mene,
Didonu zove.
Mene, koja nisam više

ždrebe prve trave, ali sam
prispeće
i jesam rastanak,
ja sam ta koja je tako volela

sina Troje
da mu slanom vodom izgrizle krasne oči
i iz daljine će namučiti saznanje
da me videti nikad više neće.

Plače ispod mene lomača,
ti, ljubavi moja, sa mom izgaraš.
Makar ti telo ostaje, sa mnom izgaraš;
jesi vlastita prazna, hladna ljuska.

III

Elegija za Josifa Brodskog

„Džon Don je zaspao. Spava i pesma,
Slika, ritam. Nit se užari, niti tutnji,
Sve se stiša...”
Josif Brodski: Velika elegija za Džon Dona


Josif Brodski je zaspao.
Kolevka mu je vetrom grizen grad sa dva naziva,
Neva izrugivana kćerka
a grobnica valovima grizen presto vladara.

Lutanjima probodenim čipkastim srcem
(poput venecijanskih rešetaka krasnim srcem!)
svet je – na brzinu – napustio,
ali eto, dva anđela-pesnikinje, Ana i Marina
su ga odmah počele dadiljati, preko, tamo.
(Da, ruski je njihov anđeoski jezik!)
Pa stigao je i njegov brat pesnik Odn
u ruci neboplavu encian-utehu donevši.

Na kraju Rilke je došao
da na predelima Hada od čemera prerano
istrošenog stvorenja dostojno pozdravi.
(Ako on govori, takođe i Nemac anđeosku,
mekanu dikciju koristi!)

Josif Brodski je zaspao.
Ali su ga preko četvorica budili,
učili ga da smrt zaboravi
i da od njih dobro vaskrsnuće uči.

Josif Brodski je zaspao.
Ali ga pusto grlo groba nije progutao,
jer su ga oni čekali, četvorica.
Četvorica koje je – on, učenik – tu, na zemlji
verno-nevernički, sa krasnim i isključivim
rečima toliko puta opovrgao.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Petr%C5%91czi_%C3%89va-1951/Brodszkij-triptichon

2018. február 13., kedd

Márkus László Apóka – Gredelj


Márkus László Miskolc 1955. február 13. –


Apóka

Ímmel-ámmal
megejtette
kései reggelijét.
Kupica pálinka,
épp csak az ízéért.
Falásnyi kenyér,
érett gomolyával,
vereshagymával.
Ahogy szokta.
Évek óta.
Az asztalon újság.
Repedt szemüvege
ma nem vágyik
új csodákra.
Májfoltos kezei
botra kulcsolva.
Gondolatban messze jár,
a falu határán is túl,
szeme az ajtón –
hátha…

Gerelj

Svoj kasni doručak
bezvoljno
se prihvatio.
Gutljaj rakije
tek zbog okusa.
Zalogaj hleba
sa kačkavaljem,
crvenim lukom.
Po običaju.
Već godinama.
Na stolu su novine.
Napukle naočale
za novim čudima
ne žude.
Njegove pegave ruke
štap hvataju.
Daleko je u mislima,
izvan atara naselja,
pogled mu je na vratima –
možda...

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző