Keresés ebben a blogban

2016. szeptember 30., péntek

Danyi Zoltán Tövig borotvált teniszlabda – Skroz obrijana teniska lopta


Képtalálat a következőre: „danyi zoltán”

Danyi Zoltán Zenta 1972. május 1. –

Tövig borotvált teniszlabda

A tenger

a tenger

a tenger,

a tenger és megint és újra a tenger, és tovább, sokáig, mindig csak a tenger, mígnem végül, órák múlva, egy teniszlabda, ahogy a víz a part felé sodorja, fel-le bucskázik a hullámok közt, távolodik, közeledik, váltakozva, P. a parton ül, lábát a vízbe, a tengerbe, a kifutó habokba nyújtja, újra meg újra szétgurított kék szőnyeg, a teniszlabda ott ring, ott táncol a közelben, aztán a víz távolabb sodorja, úgy gondolnánk, a hullámok kifelé, a part irányába sodornak mindent, de a helyzet ennél bonyolultabb, több erő működik egyszerre, ami megtévesztő, végképp megtévesztő, a felszín alatti erők mozgása ritkán egyezik meg a felszín felettiekével, különös, gondolja P., és lábát a hullámokba, a kavicsok közé mártja, hol az egyik, hol a másik győz, nagy ritkán pedig, egy előre nem látott percben, mintha egyensúly jönne létre, ilyenkor a teniszlabda egyhelyben bucskázik le-fel, egy ideig nem közeledik és nem is távolodik, aztán ismét megindul a part felé, vagy kifelé a nyílt tenger irányába, ezt figyeli P., a teniszlabda mozgását,

Celiát nem

Celiát most nem

Celiát most nem nézi,

Celia néhány lépéssel távolabb, egy szétterített, hatalmas törülközőn napozik, válla, dereka, combja bronzbarnán ragyog, nemrég kente be napolajjal, a hullámok durva bőrén ide-oda gurul a teniszlabda, a kövek a partra kifutó haboktól nedvesek, a szél a tenger felől fúj, simára őrölt homokszemeket hoz, alig látható, alig érzékelhető, csak a jachtok oldalán megtapadó vékony réteg árulja el, a rózsaszín árnyalat a tengerről visszatérő hajókon, ki gondolna a nyílt tengeren homokra vagy porra, mégis ott van a szélben a porrá őrölt sivatagi rózsa, a vizek felett vonul a Szahara fátyolszerű, lazacrózsaszín homokja, és halványabbra árnyalja a kéket, mi minden volna ebből kikövetkeztethető, a halál mint megszabadulás minden súlyfeleslegtől, gondolja, és a nedves kavicsokat simogatja, a sivatag homokját szimatolja a szélben, a porrá őrölt sivatagi rózsát, ujjai a meleg kavicsokkal játszanak, tapogatja őket, közéjük markol, és Celia mellére gondol, a teniszlabda, ha partot ér, Celia ölét idézi majd fel, most még a hullámok emelkedő, domborodó, felmagasló és újra leboruló hátán hintázik le-fel, közeledik és távolodik, az erők kénye-kedve szerint, aztán közelebb és közelebb sodródik, alámerül, újra felbukkan, egészen közel, és a kavicsokon habbá terülő hullámok végül lágyan, könnyedén kiemelik, kirakják, kihelyezik a langyos kavicsokra, karnyújtásnyira P.-től,

megérinti

megragadja

megmarkolja,

rugalmas, kemény, és sima, mintha leborotválták volna, Celia ölére gondol, tapogatja, és tényleg, erről a teniszlabdáról lenyírták a prémet, tövig borotválták neonzöld szeméremszőrzetét, Celia a kavicsokra terített törülközőn hever, enyhén szétnyitott combjai közé forró sugarakat szór a nap, estére válik majd kitapintható, megszagolható, felfalható valósággá az osztriga, most pedig a hullámok partra sodorják a borotvált teniszlabdát, kiemelik, kirakják, kiteszik a langyos kavicsokra, karnyújtásnyira P.-től, ezzel kezdődne, ezzel a tövig borotvált teniszlabdával venné kezdetét a történet, a sivatag homokjával, a teniszlabdával és a habként szétterülő hullámokkal, ezekkel kezdődne, igen, miközben semmi nem kezdődik persze,

és semmi

nem ér

véget.

Skroz obrijana teniska lopta

More

more

more,

more i opet i nanovo more, i dalje, dugo, opet samo more, dok na kraju, satima kasnije, jedna teniska lopta, kako ju tok vode prema obali nosi, kat-kad između valova izroni, udaljuje se, približava, naizmenično, P. na obali sedi, noge u vodu, u more, u penušave valove pruža, opet i opet rasprostiran plavi sag, teniska lopta tamo se ljulja, tamo u blizini pleše, pa voda ju dalje nosi, udaljuje, mislili bi, da valovi napolje, sve prema obali teraju, ali situacija je od toga znatno složenija, više sila istovremeno deluju, što je zbunjujuće, krajnje zbunjujuće, kretanje sila ispod površine retko se podudara sa onima na površini, neobično je, misli P., i nogu u valove, među belutke moči, čas jedna, čas druga sila pobedi, a vrlo retko pak, u nepredviđenom trenutku, kao da se uspostavi ravnoteža, u tim momentima teniska lopta u mestu gore-dole se miče, jedno vreme niti se približava niti se udaljuje, pa opet prema obali ili u pravcu otvorenog mora krene, P. to promatra, kretanje teniske lopte,


Celiju ne

Celiju sad ne

Celiju sad ne gleda,

Celija par koraka dalje, na rasprostiranom, ogromnom peškiru se sunča, njena ramena, krsta, stegna bakrenasto sjaje, sa uljem za sunčanje nedavno se namazala, na gruboj koži valova teniska lopta amo-tamo se kotrlja, stene su mokre od valova koji na obalu istrčavaju, vetar sa  mora duva, glatko samljevene zrnca peska donosi, jedva su vidljivi, jedva su primetni, samo tanak sloj na stranama jedrenjaka odaje njihovo prisustvo, ružičast odsenak na brodovima koji se sa mora vraćaju, na otvorenom moru ko bi mislio na pesak ili prašinu, ipak tamo u vetru je u prašinu samljevena ruža pustinje, skutu nalik, kao losos ružičast pesak Sahare nad vodama se kreće i plavo čini bleđim, šta sve bi se moglo iz toga zaključiti, smrt kao oslobađanje od svakog viška težine, misli, i mokre belutke gladi, u vetru pesak pustinje, u prašinu samljevenu ružu pustinje miriše, prsti sa toplim belucima igraju, dodiruje ih, zagrabi ih i na grudi Celije misli, teniska lopta ako na obalu stiže, podsećaće na naručje Celije, sad još na rastućim, ispupčenim, uzdižućim pa opet silazećim leđima valova gore-dole se ljulja, približava se i udaljuje, prema samovolji sila, pa sve više se približava, uroni zatim se opet pojavljuje, sasvim blizu i na kraju valovi, na belucima u penušav sag pretvoreno blago, sa lakoćom ju izdižu, ostavljaju, na mlake belutke smeste, na rukohvat od P.-a,

dotiče ju

uhvati

zgrabi,

elastična je, tvrda i glatka, kao da je obrijana, na naručje Celije misli, dotiče je, i zaista, sa te teniske lopte krzno je ošišana, poput neona zelena stidna dlaka je skroz obrijana, Celija na belutke rasprostiranom peškiru lenčari, među blago raširene slabine sunce vruće zrake baca, do navečer ostriga postaće opipljiva, mirišljava, jestiva stvarnost, a sad pak obrijanu tenisku loptu valovi na obalu nose, vade i na mlake belutke stavljaju, na rukohvat od P.-a, s tim bi počela, s tom do kraja obrijanom teniskom loptom bi počela priča, sa peskom pustinje, teniskom loptom i valovima koji kao pena se prostiraju, s njima bi počela, da, dok naravno ništa se ne počinje,

i ništa

se ne

završava.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://www.litera.hu/hirek/danyi-zoltan-versei


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése