Vincze Andrea Victória Akármi – Bilo šta

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Akármi ...nem hinnéd rólam, de mindig meglátom, milyen szépek a napok és az éjek is, - néha ellágyulok, mennyi gyönyörű álom rajzolja tele fénnyel a világom, s új erőt ad az új nap nekem is... Nem hinnéd el nekem, hányszor ébredek homályban szédelgő aggyal, s míg kitisztul szemem, arannyal lepi be a Hold a látóterem, s elhalmoz vibráló mosoly-csillagokkal. Hinnéd valaha, hogy ilyenkor imákat mormolok..? Megáldom én is az újra felkelő Napot... - mert elvarázsol. És lehetek akkor akárhol... Olykor még azt is érzem, a létezés mégsem hamis, Csak néha én vagyok, aki nem teljesen kompatibilis... - mert bolond módra lélekkel írom a képeim, meg vérrel... - s telecsöpögtetem némi fuldokló reménnyel. Nem divatból, és nem is erőltetem a színeket... - minek...? Hitszegőn hagyom, hogy lassan ráfolyjon a vászonra a vérem, vörösen égve, nehezen, s hallgatagon... Valóság-teória, nekem. Nem ál-érzékenyen mutogatni bármit mosolyogva, s elküldeni a fájdalmakat a legmélyebb pokolba örökre... Nekem a pokol: a hazugság... - s minden felkelő Nap egy újabb adósság a létről, ami talán fényről szól, s mégsem csak arról, mert mennyit élnénk, - őszintén - ha lemaradnánk minden zarathusztrai viharról...? /2016, szeptember/

Bilo šta ...ne bi verovao, ali uvek ugledam, kako su dani krasni a i noći, – koji put me uzbuđuje, moj svet sa svetlom koliko prekrasnih snova šara, i nov dan i meni novu snagu daje... Ne bi mi verovao, koliko puta se budim sa vrtoglavicom omamljeno, i dok mi se oči bistre, mog vidokruga Mesec sa zlatom prekriva i sa titrajima nasmejanih zvezda me obasipa. Dal bi verovao da u tim trenucima molitve mrmljam...? Ponovo izlazeće Sunce i ja halalim... – jer me očara. I tada mogu biti bilo gde... Kat-kad još i to osećam, bivstvovanje ipak nije lažan, Samo sam ja ta koja nije potpuno kompatibilna... – jer suludo svoje slike sa dušom pišem, i krvlju... – i sa nekakvom nadom ispunim. Ne iz puste mode, niti boje forsiram... – čemu...? Verolomno pustim da polagano moja krv na platno curi, rumeno goreći, teško i šutke... Teorija stvarnosti, meni. Ne lažno-čulno bilo šta sa osmehom pokazivati i tištanja zauvek u najdublji pakao poslati... Meni je pakao: laž... – i svako izlazeće Sunce je nov dug o postojanju, što možda o svetlu govori, ipak ne samo o tome, jer koliko bi živeli, – ruku na srce – ako bi sa svakog vihora Zaratustre zaostali... /septembar, 2016./ Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző