Szabó Palócz Attila Mondd, mit érlel... 2016 – Reci, šta dozreva... 2016

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –



Mondd, mit érlel... 2016 Mondd, mit érlel annak a sorsa, aki mindent hátrahagyva útra kél, gyalogszerrel, vagy úszva, lélekvesztőn kelve át a gyilkos tengeren evezve, csúszva szétlőtt városából menekíti gyermekeit, családját, életét, lesve a legcsekélyebb reményt? Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek helyben maradása nem maradt fikarcnyi sem, fegyverektől fenyegetve az értelmetlen öldöklés elől menekülni kényszerült, még ha soha sem vágyott el onnan, hol minden őse álomra szenderült? Mondd, mit érlel annak a sorsa, aki menekültek útját járja, s reményt vesztve, üres zsebbel kóvályog a nagyvilágba'; akinek sehol nem jut kapanyél; a bajszán nem billeg morzsa, s csak setét gondok közt henyél; kis munkától megváltást remél? Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki gyalog teszi meg a kilométereket, százakat, ezreket, véres lábát kitöri a cipő a Balkán vándorútján, botja végére lehullott faleveleket tűz, ha már támaszkodni sincs mire, s útját rémült szemek kísérik, tekintet nélkül a sebeire. Mondd, mit érlel annak a sorsa, aki megmondani, felbecsülni is képtelen már, hogy mely sebek a mélyebbek, azok-e, amelyeket testén cipel magával, véres bokáján, vagy inkább a lélek sebei vájnak mélyebb, pusztítóbb ereket a húsba, a fájdalom nyomába. Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki a vérével hagy nyomokat az út porában, s nem azért teszi, mint a régi mesékben az elkóborolt gyerekek, hogy majdan hazataláljanak, nem; s így megyen, nyomot hagyva, könnyen követhetőt, a napnyugtába? Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek kontinensnyi gyűlölet kíséri reményvesztett útját, miközben halálos fenyegetés elől keres magának alkalmas szállást, munkát, menhelyet; s mit érlel meg benne a sors, vajon miféle számvetést?

Reci, šta dozreva... 2016 Reci, šta dozreva sudba onog ko ostavivši sve na put krene, peške, ili plivajući, preko ubitačnog mora u smrtnjaku veslajući, iz razrušenog grada decu, porodicu, život puzeći spašava, i najmanju nadu vrebajući? Reci, šta dozreva sudba onog ko za ostanak u rodnoj grudi ni trunke šanse nema, ugrožen od smrtonosnih oružja ispred nerazumnog klanja u beg je prisiljen mada mesto gde mu preci večno miruju napustiti nikad nije hteo? Reci, šta dozreva sudba onog ko putem izbeglica hoda, beznadežno, praznim džepovima u belom svetu luta; kome drška motike nigde ne sleduje; kome na brkovima mrvica ne titra, među tmurnim mislima tumara; u nekom posliću traži spasa? Reci, šta dozreva sudba onog ko stotine, hiljade kilometara pešice prevali, putem Balkana okrvavljenim nogama korača, na kraj štapa otpalo lišće bode kad više nema na što da se nasloni i njegov put prestravljene oči prate ne obazirući se na njegove rane. Reci, šta dozreva sudba onog, ko više nije ni sposoban proceniti koje rane su dublje, one koje na svom telu, na krvavim člancima nosa, ili rane duše dublje, još više razarajuće žile dube u meso, u trag bola. Reci, šta dozreva sudba onog, ko u prašinu ceste krvave tragove ostavlja, i ne radi to zato, kao u davnašnjim pričama da zalutala deca jednom put do doma nađu, ne; tako ide do sutona ostavljajući za sobom trag što se lako prati? Reci, šta dozreva sudba onog, čiji beznadežan put mržnja kontinenta prati, dok ispred smrtonosnih pretnji traži sebi prikladan smeštaj, posao, konak; i sudba u njemu šta dozreva, kakvu vrstu računicu? Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző