Keresés ebben a blogban

2017. január 8., vasárnap

Kozák Mari Már nem... – Više nisam...


Képtalálat a következőre: „kozák mari”

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Már nem...

Már nem akartam ringatni
az itt hagyott álmaidat,
hisz zsebemben sírdogált
egy gyáva kis emlék,
hazudtam neki:
lesz még szép napom,
örömöm majd ráhagyom.
Már nem akartam hallani,
hogy neked is fáj a magány
és ölelés nélkül telnek
a szürke hétköznapok...
magamra öltöttem
fekete nagykabátom,
s repültem varjúszárnyakon.

...már rég nem akartam
ember sem lenni,
csak szállni magasan
óriás hegyek felett,
szárnyam alá gyűjteni
elveszett emlékeket,
árkok mélyére csalni
a haszontalan éveket.

...bűzös kémények tövén
várni a hajnalt,
lecsúszni némán
könnyes szemű ereszen,
harangok köszöntötte
reggelen, ablakhoz szorítani
éjfekete szívem.

Már nem akartam semmit,
ujjaim közt kifolytak
s homokba bújtak a napok,
megint magam vagyok....
én ma kitárt szárnyakkal
a hegyek fölé szállok,
tudod, mindig madárrá válok,
ha rám találnak az álmok.
Više nisam...

Više nisam htela tvoje ovde
ostavljene snove ljuljati,
ta u mom džepu jadna
sitna uspomena je plakala,
lagala sam:
doživeću još vedrinu,
ostaviću njoj svoju milinu.
Više nisam htela čuti
da samoća i tebi boli
i da sive svakodnevnice
bez zagrljaja prolaze...
veliki crni
kaput obukavši
krilima gavrana letela.

...više odavno ni čovek
nisam htela biti,
tek u visu iznad
golemih brda leteti,
ispod krila izgubljene
snove sakupiti,
tričave godine
na dnu jarka mamiti.

...u podnožju smrdljivih dimnjaka
zoru čekati,
sa uplakanog oluka
nemo se spustiti,
zorom od zvona
pozdravljene, svoje garno srce
prozoru stisnuti.

Više ništa nisam htela,
dani su među prstima procurili
i u pesak se uvukli,
opet sam sama...
raširenim krilima
poletiću iznad brda,
nađu li me priviđenja,
u pticu se pretvaram.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése