Keresés ebben a blogban

2017. október 28., szombat

Podolszki József Sámántalanodva – Bez moći Šamana

Képtalálat a következőre: „podolszki józsef”

Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.



Sámántalanodva

Az öt éve halott Sáfrány Imrének

Maestro,
egyre gyakrabban gondolok rád,
pedig hát én téged
nem ismertelek.
Néhány szervusz a klubban
s a folyosókon,
ennyi ha történt közöttünk.
No, és a beszélgetés
utolsó újvidéki tárlatod
megnyitója után,
a fene sem tudja már, miről.
Vagyis korábban
nem voltunk együtt.
Össze se melegedtünk,
fura betegséged kiringatott
téged a temetőbe,
amit alig találtunk meg
a nagy rohanásban
– mintha értelme lett volna
még a pontosságnak –,
és amiből aztán csak nehezen
keveredtünk ki
idegen sírok között botladozva,
mert egy másik festőt is
felkerestünk.
A fülemben csengtek még a
szomorúan szitáló gyászbeszédek,
és közéjük szorulva,
beléjük gabaljodva
szállt a nagy fehér papír;
valaki utánad dobta.
Mintha csak
ezután hajolnál majd fölé,
vagy inkább mintha mindent
letöröltél volna magad után:
maradjon tiszta a hátrahagyott,
és az egyre szabálytalanabbul
cifrázó nyomok se
zavarjanak minket,
amelyek után úgysincs már
miért iramodnunk,
hisz eddig se követtünk,
és ki tudja,
talán bizony nem is szerettünk,
amennyire egy másikat
szeretni kellene,
hogy nyugodtan elkerülhessük
a temetőket
nem motyogva a lehiggadt időben.
Így gondolok rólad
el-elkujtorgó értelemmel,
mi önmaga köré csavarodva
kúszik a májusi ég
peremén lebukó Napba.
Hova tartozhattál?
És: Ki lehettél?
Amúgy men – nem fájsz.
S már én se fájok,
csak állok és vigyázok:
mi történik velünk.

(1985)
Bez moći Šamana

Pet godina mrtvom Imreu Šafranju

Majstro,
sve češće mislim na tebe,
a ustvari
nisam te poznavao.
Nekoliko zdravo u klubu
i na hodnicima,
između nas ako se i toliko desilo.
Da, i razgovor
posle otvaranja tvoje zadnje
novosadske izložbe,
vrag već zna, o čemu.
Ranije dakle
nismo bili zajedno.
Nismo se ni zbližili,
tvoja čudna bolest
te je na groblje odvela,
što smo u velikoj jurnjavi
jedva našli
– kao da bi tačnost
još nekog smisla imala –
i posle iz čega smo se
spoticajući između nepoznatih grobova
jedva iskoprcali,
jer smo i jednog drugog slikara
potražili.
Još su mi se otužni pogrebi govori
u ušima odzvanjali,
između njih stisnut,
upetljan
velik beli papir je lebdeo,
neko je za tobom bacio.
Kao da bi tek
ubuduće sagnuo,
ili rađe kao da si sve
iza sebe brisao:
neka zaostavština čista ostane,
i neka nas ni
išarani tragovi
ne ometaju,
za kojima ni ovako nemamo
zašto da jurimo,
pa ni do sada nismo te sledili,
i ko zna,
možda nismo te ni voleli,
koliko bi jednog drugog
trebalo voleti,
da bi u istaloženom vremenu
groblja
mogli mirno, ne tapkajući zaobilaziti.
Koji put odsutnim razumom
tako razmišljam o tebi,
kao o nekom ko u sebe umotano
sa ruba majskog neba
na zalazeće Sunce se penje.
Gde si pripadao?
I: Ko si ustvari bio?
Inače čoveče – ne boli ti.
I više ni meni ne boli,
samo stojim i promatram:
šta se s nama događa.

(1985)

Prevod: Fehér Illés
Forrás: Podolszki Jószef: Át, Forum 1988. 61-62. old. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése