Faiz Softić Kolona – Embersor

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. - 

Kolona           Pobjeglim iz Sirije Znam. Dobro poznajem taj put. I ne smijem se zakleti da ja Ili neko iz kolone Koja se protezala od Bosne Do kraja Svijeta Nije zgazio mrava. Mrava iznad čijeg rasta Ljudi divljaju do besvijesti, Ili do umora. Znam, bježao sam i strah gnjilio Pod mojim pazuhom. Strah i stid - Od kuće rodne bježimo. Tražeći dom padamo u nepovrat. Sa mnom je išao pod ruku moj strah I šaptao mi uspavanku. Jer tamo – ko me čeka?! Ko će se smilovati da primi sve moje Patnje, Strepnje, Sve moje falinke I sve moje želje, Jer – živ sam, ili to želim biti. Stid me što bježim, I hulja što postah. Sve to znam i srce mi postaje bomba, bomba koja će me ubiti. Na nebu zvijezde Puće usnicama i zabezeknute šute. Da nismo utekli Oni bi nas ispratili Ili se na hiljadu načina dovijali Da nas nema. I nema nas. Evo nas u koloni sanjalačkoj Pred pendrecima, žicama, Pred pticama čiji se let kameni. Kako su ozeble ruke prazne! Milosti, dajte milosti.... Mrtva poručuju djeca dok ih more istura na obalu pješčanu. Ja nisam harfa Niti onaj zgaženi mrav A mogao sam biti ili ću biti. Mrav iznad čije visine divljamo. Ukorelu nosimo krv I svoje sjeme nosimo u neki nepoznati kraj, Sjeme iz kojega ćemo pronići, I biti suncokreti. Ako nam se smiluju...

Embersor           Szíriai menekülteknek Tudom. Azt az utat jól ismerem. És nem mernék megesküdni hogy én Vagy valaki  a Boszniától a Világ végéig húzódó Embersorból Hangyát nem gázolt. Az emberek által ájulásig Vagy haláláig gyötört Hangyát. Tudom, menekültem és a félelmet Hónom alatt tápláltam. Félelmet és szégyent – Szülőházunkból menekülünk. Hazát keresve visszautat nem hagyva. Velem együtt félelmem jött kézenfogva És altatódalt ő suttogott. Mert ott – ki vár?! Ki lesz az a kegyes, aki meghallgatja Szenvedésemet, Szorongásomat, Panaszaimat És kívánságaimat, Mert – élek, vagyis szeretnék. Mert menekülök, szégyellem És düdös, mert menekülő lettem. Mindent tudok és szívem bombává alakul, engem ölő bombává. Az égen a csillagok megrepedt ajkakkal, megdöbbenten hallgatnak. Ha nem szöktünk volna, Ők kísértek volna ki Vagy ki tudja milyen módon tesznek arról, Hogy ne legyünk. És nem vagyunk. Itt az álmodozó embersorban vagyunk, Gumibotok, Szögesdrótok, Kővé vált madarak Előtt. Hogy fáznak az üres kezek! Könyörüljetek, könyörüljetek… A tenger által homokparta dobott Halott gyerekek üzenik. Én nem vagyok hárfa Sem az eltaposott hangya, Pedig lehettem volna vagy lehetek még. Hangya, amelyen bosszúnkat kitöltjük. Az ismeretlenbe Makacsul visszük Vérünket és ivarsejtünket, Ivarsejtünket, amelyből Napraforgó lesz. Ha megkönyörülnek… Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 60-61. str.

Kim Addonizio What do women want? – Amit a nők akarnak

Kim Addonizio Bethesda 31. jul 1954. –

What do women want?

I want a red dress.

I want it flimsy and cheap,

I want it too tight, I want to wear it

until someone tears it off me.

I want it sleeveless and backless,

this dress, so no one has to guess

what’s underneath. I want to walk down

the street past Thrifty’s and the hardware store

with all those keys glittering in the window,

past Mr. and Mrs. Wong selling day-old

donuts in their café, past the Guerra brothers

slinging pigs from the truck and onto the dolly,

hoisting the slick snouts over their shoulders.

I want to walk like I’m the only

woman on earth and I can have my pick.

I want that red dress bad.

I want it to confirm

your worst fears about me,

to show you how little I care about you

or anything except what

I want. When I find it, I’ll pull that garment

from its hanger like I’m choosing a body

to carry me into this world, through

the birth-cries and the love-cries too,

and I’ll wear it like bones, like skin,

it’ll be the goddamned

dress they bury me in.

Forrás: https://www.poetryfoundation.org/poems/42520/what-do-women-want

Amit a nők akarnak

Piros ruhát akarok.

Legyen rövid és olcsó,

testhezálló, hordjam mindaddig,

míg valaki le nem szakítja rólam.

Legyen ujjatlan és hátul nyitott

ez a ruha, hogy ne kelljen találgatni,

mit rejteget. Az utcán Triftija és

az alkatrészek üzlete előtt akarok gyalogolni,

a kirakatokban csillogó rengeteg kulcs előtt,

Vong úr és felesége előtt, akik a kávézóban állott

fánkot árulnak, Gera testvérek előtt, akik

a disznókat, sikamlós pofájukat vállaikkal felpeckelve,

a teherkocsikról talicskába dobálják.

Úgy akarok gyalogolni, mint ezen a bolygón

az egyetlen nő és választhatok.

Azt a piros ruhát akarom.

Azt akarom, hogy

páni félelmedet igazolja bennem,

hogy bizonyítsa, se te se bármi más

nem érdekel,

kivéve, teljesüljön akaratom. Ha megtalálom, a fogasról

úgy tépem le, mintha testet választanék

amelyik erre a világra

szülői sikolyok és szeretői sóhajokkal kísérve kézbesít,

és csontokként, bőrként viselem,

átkozott ruha lesz

melyben el is temetnek.

Fordította: Fehér Illés

Sead Husić Strojevim korakom – Díszlépésben

Sead Husić Tuzla 28. april 1986. –

Strojevim korakom r devetoga maja osamdeset i pete godine ulicama beograda parada? vojna? jugoslavija u zjenici oka! na bulevaru đaci združeno mašu zastavama! helikopteri nadlijeću i ulaze u kadar. pred skupštinom ešalon? politika piše o nadmoći i desetogodišnjoj pauzi parade… otac mi, desetar, vjerujem da je sve to gledao istim uzbuđenjem kojim je kleo se u narodnu armiju… a strojevim smo ušli u devedesete? slike parada zamijenili smo užasima rata? proljeće je počelo prerano? u kadru golub? iz kojeg li je gradskog potkrovlja izletio, prepadanut, a koju godinu ranije na paradu naviknut? otac? nema ga? t pucketa… zavičaj u proljeću? novogodišnje prskalice ostale su u sjećanju! otac? ima ga? koja bolest više – trauma?! bježao sam iz podruma – gledajući u goluba što prepadnut i nenaviknut prhnuo je iz kadra!

Díszlépésben há nyolcvanötben május kilencedikén belgrád utcáin díszfelvunulás? katonai? szemünk fénye jugoszlávia! zászlóikkal a diákok a körúton önfeledten integetnek! helikopterek köröznek és a képernyőre kerülnek. az országháza előtt alakulatok? a politika* erőfölényről ír és a tíz éve szünetelő díszfelvonulásról... apám, a tizedes, biztos vagyok benne ugyan azzal a lelkesedéssel nézte mint ahogyan a néphadseregre esküdött bo díszlépésben meneteltünk a kilenvenes évekbe? a felvonulásokat a háború borzalmaival váltottuk fel? túl korán kezdődött a tavasz? a képernyőn galamb? a város melyik részéről röppent fel az eresz alól, riadtan, hisz évekkel ezelőtt a felvonulásokhoz szokott? apám? nincs? rú csattog...haza a tavaszban? az emlékekben az újévi petárdák maradtak! apám? hol van? beteges – trauma?! az alagsorból menekültem – a galambot néztem ahogy riadtan idegenkedve tűnt el a képernyőről! *Politika – jugoszláviai napilap Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://strane.ba/sead-husic-poezija/

Milena Nikolić Život pre tebe – Jöttöd előtti élet

Milena Nikolić

Život pre tebe Duboko u julsku noć omamljena mirisom leta krenu da se nižu sećanja bez hronološkog reda bez smisla u fragmentima I odjednom sam u Crnoj Gori u malom primorskom mestu imam 12 godina i još uvek te ne znam Srećna sam osmeh mi nije usiljen odglumljen izrežiran Odjednom sam u starom školskom dvorištu treći sam razred i plačem jer sam izgubila omiljenu loptu i tu dečju bol pamtim kao jedan od prvih komada otkinutih sa zdravog srca Odjednom sam na kraju osnovne na ekskurziji na Tari u hotelu sa pogledom na teren na šume na nebo Sedim na terasi naše sobe sa kosom uvijenom u peškir i ni ne slutim da postojiš i da nam se putevi približavaju da bi se najzad spojili za par meseci od tog trenutka Odjednom sam na raskršću na raspustu između osnovne škole i gimnazijskih dana nisam ogorčena ne prezirem ljude zaljubljena sam u nekog ko jedva sluti da postojim ali verujem da je to prava ljubav da je to prva ljubav ona koja se desi jednom i ne prestaje Još uvek ni ne slutim kakav me vatromet očekuje kakve mi se oluje spremaju kakvi mi brodolomi predstoje Još uvek ne znam da prava ljubav prva ljubav tek vreba iza ugla da mi kaže kako sam budalasta i detinjasta bila Još uvek ni ne sanjam da ćeš okrenuti svet koji znam naglavačke da ćeš mu promeniti koordinate dimenzije strukturu iz korena Još uvek nisam osetila polet deteta koje prvi put hoda sreću koja te probudi iz sna strast koja ti muti rezonovanje bes koji te izjeda iznutra razočaranje koje je toliko jako da prerasta u fizičku bol Još uvek nisam okusila slast noćnih iskradanja iz kuće tajnih poljubaca izgovorenih laži prećutanih istina sakrivenih suza ugušenih jecaja Odjednom se vraćam u ovu duboku julsku noc dok se prisećam kako je bilo nekad i kakva sam bila nekad I odjednom proleće zvezda padalica a poslednji put sam je videla ima tri godine još onda kada sam tebe ljubila tajno i posle toga nikad više ali ima nečeg magičnog sudbonoskog u julu i dok gledam prah koji je ostao za palom zvezdom imam samo jednu želju da pogledam onu devojčicu koja stoji pred ogledalom i divi se svom odrazu dok se sprema za izlazak i da joj kažem da ostane kući i čvrsto zaključa vrata jer je iza tih vrata čekaju godine drame histeričnih napada smeha i suza pogaženog morala ukaljanih misli poruka bez odgovora obećanja bez pokrića susreta bez pozdrava milovanja bez ljubavi odlazaka bez oproštaja Rekla bih joj da ostane kod kuće i čvrsto zaključa vrata jer je iza tih vrata čekaju godine tebe.

Jöttöd előtti élet Az álmok egy júliusi éjjel a nyári bódulatban időrendet felrúgva kuszán részletekben indultak útjukra És Montengróban találtam magam a kis tengerparti helységben 12 évesen és még mindig nem ismerlek Vidám vagyok mosolyom nem erőltetett megjátszott begyakorlott A régi iskola udvarában vagyok harmadikos és sírok mert kedvenc labdámat veszítettem el és e gyerekkori  fájdalmat úgy jegyeztem meg mint az egyik első kiszakított szívdarabot Az elemi iskola végén vagyok kiránduláson Taran* a szállodában ahonnan látszik a mező az erdő az ég Szobánk erkélyén hajamat törölközőbe csavarva ülök és nem is sejtem létezel és hogy közelednek utaink és attól a pillanattól számítva pár hónappal később végre összetalálkoztunk Válaszút előtt állok az elemi iskola és a gimnáziumi évek közötti szünidőben nem vagyok elkeseredett nem gyűlölöm az embereket valakibe szerelmes vagyok aki alig sejti létezem de hiszem ez az igazi szerelem ez az első szerelem az amelyik egyszer fordul elő és meg nem szűnik Még mindig nem sejtem milyen tűzijáték vár rám milyen viharok elé nézek milyen buktatók várnak Még mindig nem tudom hogy az igazi szerelem az első szerelem a sarok mögül méreget hogy mondogatja bolondos vagyok és gyermeteg Még mindig álmodni se merem hogy a fejtetőn ismert világomat megfordítod hogy a koordinátákat méreteket szerkezetet gyökeresen megváltoztatod Még mindig nem éreztem a gyerek első léptekor érzett lendületet a gyönyört mely álmodból ébreszt a szenvedélyt mely zavarja az elmét az indulatot mely belülről éget az oly erős csalódást mely fizikai fájdalmat okoz Még mindig nem éreztem a mámoros éjszakai kisurranásokat titkos csókokat hazugságokat elhallgatott igazságokat titkos könnyeket elfojtott zokogást Egyszerre ismét ebben a júliusi éjben vagyok és eszembe jut milyen volt egykor milyen voltam És egyszerre megjelent egy hulló csillag három éve láttam utoljára akkor mikor titokban csókoltalak és azóta sem de van valami varázslatos sorsdöntő a júliusban és míg a hulló csillag után maradt porfelhőt nézem egyetlen kívánságom van azt a kislányt szeretném látni aki a tükör előtt állva légyottra készülve saját alkatában gyönyörködik és mondanám maradjon otthon zárja be az ajtót mert azon az ajtón túl évek sorscsapások a kacaj és könnyek eltiport erkölcs bemocskolt gondolatok hisztérikus rohamai várják válaszolatlan üzenetek üres ígéretek köszöntés nélküli találkozások rideg simogatások búcsú nélküli elválások Mondanám maradjon otthon és zárja be az ajtót mert azon az ajtón túl az évek téged várnak. *Tara – szerbiai hegy, kedvelt kirándulóhely Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/08/milena-nikolic-zivot-pre-tebe.html

Enver Čolaković Kako da ti kažem – Hogyan mondjam meg neked

Enver Čolaković

Budimpešta 27. svibnja 1913. – Zagreb 18. kolovoza 1976.

Kako da ti kažem Kako da ti kažem što reći ne mogu ni šutnjom Kako da ti šapnem koliko me boli što boli Nekud bih iz sebe il dublje još u sebe htio Kako da ti kažem kako da ti šapnem što sam i od sebe krio?

Hogyan mondjam meg neked Hogyan mondjam meg neked azt amit némán sem tudok Hogyan súgjam meg mennyire fáj az ami fáj Valahová magamból vagy mélyebbre önmagamba mennék Hogyan mondjam súgjam meg neked azt ami magam előtt is rejtély? Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.jovicaletic.com/cms/?page_id=520

Dijana Tiganj Kažu – možda je to samo navika – Mondják – talán ez csak szokás

Dijana Tiganj Prizren 06. februar 1995. –

Kažu – možda je to samo navika

Kažu

Možda je to samo navika

To što osjećam tvoju blizinu

Udaljenu tačno 218 kilometara

Zračnom linijom

Ili nešto više kopnom.

Što gubim dah dok tražimo

Pravu riječ na različitim jezicima

(a zapravo istim)

Da prećutimo istinu koja stoji iza nje.

Što se razumijemo

Dok iznosimo nepremostive jezičke razlike

I rapravljamo se

Je li "volin" ili "volim"

I što vri krv u venama dok naslućujemo

Odgovor onog drugog.

Kažu

To je samo zabluda

Što prećutimo muzikom i

sa par bezveznih, crno-bijelih fotografija

Sve ono što nemamo hrabrosti

Za reć'

Jer tu su sve te barijere.
Kilometri.

Istorija.
Povijest.

Istine i laži o vjekovima mrtvim i

Ostale razlike koje se pružaju

Između nas

Kao plavetnilo mora

I vrhovi Loveća.

Hvatajući se kao davljenici

za slamku

Za jedinu stvar koja nas spaja.

Kažu

To će proći...

Pohlepna želja magli vid i počinjemo da im vjerujemo.

Suviše razlika između dva tijela

Koja se nikada nijesu dotakla,

Dok noćima u mislima

Prožimaju se i postaju jedno.

I kako objasniti takvima

Da razlike ne postoje

Sve dok se po otkucajima srca

Različitih jezika

Savršeno razumijemo...

Izvor: http://www.insp.rs/2017/10/dijana-tiganj-kazu-mozda-je-to-samo.html

Mondják – talán ez csak szokás

Mondják

Talán ez csak szokás

Mert légvonalban

Pontosan 218 kilóméterről

Vagy szárazföldön valamennyivel többről

Érzem közelléted

Mert míg a megfelelő kifejzéseket más-más nyelven

(tulajdonképpen ugyan azon)

Keressük eláll a lélegzetem

És a mögötte rejlő igazságot elhallgatjuk.

Mert megértjük egymást

Míg az áthidalhatatlan nyelvi különbségekről beszélünk

És vitatkozunk

„Szeretlek-e” vagy „széretlek”

És míg várjuk a másik válaszát

ereinkben forr a vér.

Mondják

Egyszerű tévedés

Az hogy zenével és

néhány jelentéktelen fekete-fehér fényképpel

Elhallgatjuk minazt amit

A korlátok

Miatt nem merünk kimondani.

Kilóméterek.

Történelem.

Hagyományok.

A tengernyi kékként

És Lovćen csúcsaként

közöttünk élő

Tények és koholmányok a régen halottakról

És az egyéb különbségek.

Fuldoklókként kapaszkodunk

a szalmaszálba

Az egyetlen dologba, ami összeköt bennünket.

Mondják

Elmúlik...

Kapzsi vágy csalja az érzékeket és neki kezdünk hinni.

A soha nem érintkezett két test

Között túl sok a különbség

De éjjel gondolatban

Egybe forrnak.

És az ilyeneknek hogyan megmagyarázni

Mindaddig míg szívverésük

Bár különböző nyelveken

Tökéletesen értik egymást

Különbségek nem léteznek...

Fordította: Fehér Illés

Redžep Nurović Nikad – Soha

Redžep Nurović Lukare kod Novog Pazara 15. juli 1945. –

Nikad Nikad neću svojoj pjesmi dati ime rastanak. Rastanak s tobom je rastanak od sebe. Ne znam šta bih došapnuo preostalom srcu da ga nagovorim za još koju godinu ljubavi. Ako ti zapišeš stih o rastanku, mila, nemoj da se rimuje s mojim uzdasima. Želim da naša srca kuckaju udvoje, svunoć, dok srebrna barka plovi do tebe, sa mnom i bez mene, samo nek nije rastanka!

Soha Soha költeményemnek címe elválás nem lesz. Tőled elválva önmagamtól válok el. Nem tudom maradék szivemnek mit súghatnék hogy még pár év szerelemre rászedjem. Kedves, ha egyszer versikét írsz az elválásról, sóhajommal ne csengjen össze. Kívánom, szivünk párosan dobogjon, éjszakákon át, míg az ezüst csónak hozzád lebeg, velem és nélkülem, csak elválás ne legyen! Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor